Mi Camino: 24. nap – Rabanel del Camino - Riego de Ambrós : 20,1 km

Egy fiatal San Sebastianból jött pártól (a fiú mérnök, a lány idősgondozó volt) kérdeztem meg, hogy mikor akarnak indulni reggel. Mivel ők is 6-kor szándékoztak indulni, megkértem őket, hogy hadd tartsak velük, amíg sötét marad. Kicsit féltem egyedül a sötétben, meg még felfelé is kellett menni. Nem a sötéttől féltem, hanem attól, hogy eltévedek. Ha többen vagyunk, jobban észrevesszük a jelzéseket is, még a sötétben is! Egyébként ők is ott aludtak a szálláson, ugyanabban a szobában, mint én. Igazság szerint én már előbb is indultam volna, de gondoltam, még belefér, hogy 6-ig várjak rájuk. Inkább a fiúval beszéltem, mert ő tudott valamennyire angolul, a lány nem.

Még sötét volt, mikor egy lóitatót értünk el, majd innen egyre meredekebb út vezetett fel Foncebadónra (5,4 km). Én itt bementem az itteni albergue-be, hogy megpihenjek egy kicsit és elbúcsúztam a fiataloktól. Innentől már mehettek a saját tempójukban. Én meg a saját komótos tempómban mentem tovább. Nehéz volt felfelé is, de lefelé még nehezebb. Kétszer meg is bicsaklott a lábam, de szerencsére a botok tartottak, meg a bakancs. Ma végig bakancsban voltam a terep miatt. Többször megálltam és a bevált módszert alkalmaztam (szellőztetés, hintőpor, száraz zokni). Kb. negyed órát maradtam, majd tovább indultam egy ideig még felfelé, aztán lefelé.
Volt néhány érdekes fotó téma számomra itt, pl. a mindenféle lemezzel folyamatosan foltozgatott tető. Innen nagyon szépek voltak a fények is.

A hegytetején (1.530 m) volt a camino egyik kultikus helye, a Cruz de Ferro, azaz a Vaskereszt (8:10 volt). A zarándokok egy kavicsot hoznak magukkal otthonról, amelyet egy ima elmondása mellett itt elhelyeznek az oszlop tövében és ezzel jelképesen is lerakják a gondjaikat. Én is hoztam otthonról két kavicsot is, egyet az én, egyet a szüleim nevében. (Bár olvastam, hogy mások üdvösségéért nem lehet caminót járni, de hátha ez még belefér.) A táj, kétségtelen teljesen megváltozott, más növények, sziklás talaj és ködös panoráma.

Negyven perc múlva, egy kicsit lentebb Manjarínba értem (4,2 km), ami egykor egy sok házzal rendelkező település volt, de aztán kihalt. Jelenleg egy ház áll ott és templomos lovagnak öltözött fickók próbálják feltámasztani. Arról nevezetes jelenleg, hogy egy csomó város nevét és távolságát jelzik a ház előtt a nyilak. Pl. Szeged 2778 km, Róma 2475 km, Jeruzsálem 5000 km. Éppen valamilyen szertartás végére érkeztem. Mikor közelebb mentem a házhoz, ahol sok zászló is volt, megláttam egy magyar zászlót, amire Kecskemét neve volt írva. Elbőgtem magam. Megpihentem és megettem a reggelim, amit egy kutya végignézett.

Átérve a hágón, meredeken vezetett le az út El Aceboba (7,0 km), amelynek tengerszín feletti magassága 945 m, az 600 m-t jöttem lefelé. Az hely egy felkapott üdülő hely volt, nemcsak zarándokok, hanem más túrázók és autós kirándulók is benépesítették a település szépek felújított utcáját. Itt leültem és ittam egy dobozos sört. Mivel még volt aznapra 3,4 km-em és nem akartam plusz súlyokat cipelni, sajnos nem vásároltam be itt, pedig jobban tettem volna. A városka szélén egy biciklis emlékmű volt, egy szerencsétlenül járt biciklis emlékére.

Háromnegyed 1-re megérkeztem Riego de Ambrósonba (3,4 km), mai célomhoz, de itt ezen a helyen, Riego de Ambróson semmi sincsen. Erre valamennyire fel voltam készülve a telefonos Mi Camino alkalmazás jóvoltából. Láttam, hogy nincs bolt, de van kocsma (bar), gondoltam, majd eszek egy zarándok menüt. De arra nem gondoltam, hogy a bárban nem lesz semmi. Két szendvics (egy ebédre, egy reggelire) elkészítése is gondot okozott az idős hölgynek, aki ott volt. Akkor jöttem rá, hogy inkább az előző helyen kellett volna megszállnom, de legalább is bevásárolni.
Az albergue is zárva volt, még azután is, hogy eljött a nyitvatartási idő. Egy kolumbiai pár segített a helyiektől megkérdezni, hogy hová menjek, kit keressek a szállás ügyében. Ők irányítottak a bárban, ami kissé messzebb volt és minden nagyon drága volt benne, már ami egyáltalán volt, mert elég gyér volt a választék. Innen a pasi visszajött (ő persze autóval) a szálláshoz és méltóztatott kinyitni.

A szállás nem lenne pedig rossz, de ilyen körülmények között nem csodálkozom rajta, hogy senki sem akar itt megszállni. Rajtam kívül két amerikai csajszi volt még ott, ők annak a családnak a lányai, akikkel Castrojerizből esőben mentem fel a hegyre. Később jött még két német, de nem maradtak ott, inkább továbbmentek. Én a nagy nyugalomban manikűröztem, rendeztem a jegyzeteimet. Net egyáltalán nem volt, sem a szálláson, sem a bárban, sem az egész faluban, ahol egyébként valamilyen közműépítés folyhatott, mert egy csomó utca teljesen fel volt forgatva.