Negyed 8 körül sikerült elindulnunk Hédervárról. A kastélyhoz érve felfedeztünk egy kovácsoltvas kapu, amit tegnap nem láttunk. Fél 8 körül aztán már a Peregrinus -kápolnát is elhagytuk és aztán csak mentünk és mentünk, de legalább nem volt se eső, se felázott talaj. A jelzések egyértelműek voltak, maradtunk a kijelölt úton, csak Máriakálnok előtt rövidítettünk, bár így település szélén lévő Sarlós Boldogasszony Kegytemplomot kihagytuk. Ezt annyira azért nem bántam, mert szinte biztos voltam benne,m hogy ez is zárva lett volna. Egy középkori templomért képes lennék többet gyalogolni, de a kép alapján ez egy historista jellegű az épület, bár az könyv szerint már a XVI. század óta látogatják (gondolom a helyet, de nem az épületet).
A Szentháromság-templom mellett, 1/4 11-kor találtunk egy éttermet, amelynek a teraszán megpihentünk. Mivel már nem volt sok hátra, kicsit hosszabban időztünk, több mint egy órát töltöttünk itt el. Ezalatt a férfivendégek (női vendégek nem voltak rajtunk kívül) igencsak elcsodálkoztak, hogy mi gyalogolunk, méghozzá ennyit!
Fél 12-kor elindultunk az utolsó szakaszra és fél óra múlva elértük a Mosonmagyaróvár táblát. Átkeltünk a Moson-Dunán, elmentünk egy temető mellett és megcéloztuk a Lunczer Vendégházat, amely eléggé a város szélén volt. Fél 1-re oda is értünk, kicsit korán megint, éppen most végzett a takarítással a vendéglátónk.
Kis pihenés, tusolás, hajmosás után elindultunk várost nézni. Először kimentünk a vasútállomásra, hogy felmérjük, mennyi időbe telik reggel majd kijutni, és ha már ott voltunk, megvettük a jegyeket hazafelé.
Aztán visszafordultunk és ugyanazon az úton visszamentünk a főutcáig, ahonnan egy nagyon hosszú út vezetett Óvárfelé. Azt hittük, már sohasem érünk oda. Még a szállásról felhívtam az unokahúgomat, aki nemrég óta itt lakik, hogy mit javasol, hogy hol együnk? Ő a Magyar utcát javasolta, ahol egy Ambrózia nevű éttermet találtunk, ami nem volt annaira jó, mint amilyen drága.
Ebéd után elsétáltunk a várhoz, amely a helyi főiskola épülete most, de ennek ellenére be lehet menni és a földszinten szét lehet nézni. Elámultunk az 1960-as, és 70-es évek levelező tagozaton végzettek tablóin. Eszméletlen arcok voltak rajta!
Az unokahúgommal és a férjével 6 óra utánra beszéltem meg egy találkozót a Várkert Kávézóba. Itt ittunk egy-egy italt, de nem maradtunk sokáig, mert ők utaztak haza a szülőkhöz és mi se voltunk túl pihentek, annak ellenére, hogy ma a hátizsákkal sokkal kevesebb km-t tettünk meg. Viszont utána zsák nélkül még legalább 5 km-t sétáltunk, és egyszerűen azt érzetük, hogy gyalog már nem tudunk visszamenni a szállásunkra! Szerencsére az unokahúgomék elvittek bennünket és nem kellett szégyenszemre taxit hívni.
Pár hónappal később, a téli szünetben készítettem a magyar camino általam megtett szakaszaihoz is egy-egy rézkarcot, minden napra egyet.
Ehhez az első naphoz ezt, az Ég és Föld között címűt:
