Mi Camino: 22. nap – San Martin de Camino

Végül úgy döntöttem, hogy megyek tovább Lídiával Astorgába. Fél 5-kor keltünk, gyorsan összekészültünk és 1/4 6-kor úton is voltunk. Mondtam Lídiának, hogy Hospital de Órbigoba (7 km) be kell menni az egyik albergue-be, mert magyar önkéntesen vannak ott. 3/4 7-re értünk a hosszú hídjáról híres városba, ahol készítettünk is egy-egy fotót a másikról és ahol aztán próbáltam megtalálni azt a zarándokszállást, ahol magyarok vannak. Még az út elején egy volt tanítványom írta, hogy egy barátnője éppen most van ott. Akkor még nagyon távolinak tűnt ez hely, de most itt vagyok. A Máltaiak által fenntartott szállásról volt szó. Egész kis mesevilág tárult elénk, mikor beléptünk. Kék ablakok, kavicsos mozaikos padló és festett fal. Tényleg ott voltak a magyar önkéntesek, de a beosztásuk szerint, akivel nekem kellett volna találkozni, ő éppen nem volt szolgálatban, azaz aludt. A másik lánnyal beszélgettem egy kicsit, közben Lídia is talált magának egy olasz nőt, akivel elég hangosan a konyhában elbeszélgettek. Én megreggelizem itt, az előző este elkészített szendvicsemet ettem meg és persze pihentettem a lábam.

Innen 3/4 8 körül indultunk tovább és egy elég dombes-dombos részen egy szakaszon az autóút mellett mentünk, ahol előre lehetett látni, hogy merre vezet az út. Rájöttem, hogy nem szeretem előre látni a nehéz szakaszokat. Jobb az, ha nem tudom melyen magasra vezet az út. És közben azt is tudtam, hogy a magaslat után ismét lefelé kell menni. A magaslaton gitárszó fogadott bennünket, egy kétes kinézetű pasi játszott. Gondolom, szeretett volna némi aprópénzt is kapni, de tőlünk nem kapta ezt meg. Innen, a magaslatról szépen rá lehetett látni Astorgára. Na, ezt már szeretem, amikor látom a célt! Itt is készítettünk fotókat egymásról meg a szép kilátásról.

Az Astorga előtti településen, San Justo de la Vegában megpihentünk, leültünk egy kis bárba és ittunk egy-egy italt. Ezután egy nem túl szép szakasz következett, bár időnként felbukkant a katedrális képe és ez egy kicsit lelkesített. Érdekes volt egy vasúti felüljáró, ami a biciklisek miatt csak rámpákból állt, lépcső nem volt rajta.

Astorgába, ahogy beértünk már ott is volt egy nagy albergue. Kívülről nem tűnt olyan nagynak, bár többszintes volt, de belülről további épületek csatlakoztak hozzá. Itt egy 2 db emeletes ágyból álló szobát kaptunk, aminek az alsó ágyait el is foglaltuk, Ekkor egy kicsit szemrehányóan néztek ránk, de mondtuk, hogy mi már nem vagyunk olyan fiatalok, menjenek ők az emeletre.

A tusolás, mosás és teregetés (teregetés közben isteni kilátásvolt a hátsó része!) utána én gyorsan szerettem volna valahol ebédelni és utána várost nézni, de valahogy félreértettünk egymást Lídiával. Ő meg akarta mutatni a lábát az orvosnak (volt ingyenes orvosi vizsgálat), ezért vártam rá, de közben ő már elindult. Én fél 2 körül indultam el, egy pizzériában ettem egy tésztás kaját, majd szétnéztem, de minden zárva volt, a püspöki palota és a katedrális is. Astorga híres az édességeiről, kivált a csokijáról, ezért megkóstoltak a helyi sütit, de csokit nem vettem (pedig legalább kóstálásnyit kellett volna), mert azt gondoltam, hogy majd Santiagóban egy szupermarketben veszek, és hozok haza ilyet a családomnak. Mekkorát tévedtem!
3-ra visszamentem a szállásra, pihentem és 5-kor újra elindultam, hogy most már belülről is megnézzem a nevezetességeket.

A katedrális múzeumában találkoztam Lídiával tisztáztuk a félreértést, majd külön folytattuk a nézelődést. A katedrálisban ki volt írva, hogy silencio (azaz csend), de beszabadult egy spanyol nyugdíjas csoport, akikre nem hatott ez a felirat. Csak mondták-mondták hangosan a magukét és így odalett az én csöndes elmélyülésem is.

A Gaudi által tervezett, eredetileg püspöki palotának szánt épülettel folytattam, amiben jelenleg zarándokmúzeum működik. Itt van kiállítva például az eredeti vaskereszt, azaz a Cruz de Ferro. Ez egy kis csalódás volt számomra, azt hitem, több minden fog majd a zarándokútról szólni, de inkább egyházi relikviák voltak kiállítva. Szintén csalódás volt az épület is. Gaudinak ennél sokkal jobb terei is vannak, ez egy historizáló kívülről és belülről is, a szecesszióhoz semmi köze. Talán csak a Gaudira később is jellemző parabolaívek tették valamelyest gaudissá.

A másik dolog, amit utólag bánok a csoki kihagyása mellett, hogy a Római Múzeumot is kihagytam. De majd legközelebb!
Estére elég hangos lett a szállás, megtelt rendesen. Volt két ingyen használható számítógép, amit én is kihasználtam. Megnéztem például az e-naplót, mert jött egy üzenet az igazgatómtól, amelyben elküldte a következő tanévre szóló tantárgy felosztást, de a telefonomon nem tudtam az excel táblázatot megnézni. Megnéztem és láttam, hogy továbbra sem fogok gyakorlati tárgyakat tanítani, azaz továbbra is két iskolában kell tanítanom, hogy a kötelező óraszámom meglegyen. Nem esett túl jól, de azt is megtanította a camino, hogy azt fogadjam el, ami van és úgy, ahogy van.

Szintkülönbséges térkép és pecsét:
Forrás: Cordula Rabe: Szent Jakab-zarándokút - Rother Túrakalauz, 2011.