Hat előtt 5 perccel keltem és addigra már nagyon sokan elindultak, főleg a kerékpárosok. Két olasz fickót kértem meg, hogy hadd menjek velük, míg sötét van, de miután kivilágosodott magukra hagytam őket, hiszen ők gyorsabban tudtak haladni, mint én. Elég hosszú unalmas szakasz volt ez a reggeli rész.
Nyolc óra körül értem Fonfríába (6,4 km), ahol egy albergue-nél megpihentem és megreggeliztem. Nem volt semmilyen kajám, így vettem egy szendvicset és egy pohár narancslevet. Volt wifi is, legalább egy félórát elvacakoltam itt. James is befutott, leült az asztalomhoz és megkávézott. Adtam neki egyet a képeslapjaimból. Innentől a tehenek uralták a tájat és az utat, tehéntrágya volt mindenhol.
A következő pihenőnél, O Biduedonál (3,3 km) csak egy narancslevet ittam és itt utolért Marjo.
Ramilban (6,3 km) utolértem Jamest a több, mint százéves gesztenyefánál, ahol végigfeküdt éppen egy padon. Nagyon ki volt purcanva, pedig innen már nem volt messze Tricastela (0,5 km), én tovább is mentem egy-két fotó készítése után.
Marjóval megbeszéltük, hogy Tricastelában az Aitzena nevű magán albergue-ben fogunk megszállni és amelyikünk előbb érkezik foglal a másiknak ágyat. Ahogy beléptem a fogadó térbe, mindenhol régi textilek, miseruhák üveg alatt, régi faragott fatáblák voltak, mintha egy múzeumban lennék. A szobák már azért jóval puritánabban voltak. Mindeközben Beethoven és Vivaldi szólt. Mire lefürödtem, megérkezett Marjo is.
Ő a mosással kezdte, mert mindenét ki kellett mosnia az ágyi poloska miatt. Én is kimostam, de csak kézzel. Volt külön centrifuga, ki tudtam végre centrifugázni a dolgaimat, ezért a nehezen száradó pulóverem is kimostam. Mikor végeztem átmentem a boltba és bevásároltam. Vettem ebédnek és másnapi reggelinek valót is. Elég sokat költöttem, mert találtam kalapot, ami ma már hiányzott az erősen tűző nap miatt, és egy lábkrémet is "kényeztetésként". Ezeken kívül vettem egy-egy doboz sört, gondoltam, Marjo is szívesen megiszik majd egyet.
Mikor visszaértem, Marjo egy fürdőköntösben teregette a kimosott ruháit. Kérdeztem, inna-e egy sört. Igent mondott, de magára mutatott, hogy így nem tudunk elmenni sört inni. Erre felmutattam neki a dobozos sört. Láthatóan örült neki! A mai jó cselekedetem is megvolt ezzel!
Ezután leültem a gyönyörű fogadótérben az asztalhoz és egy spanyol lakomát csaptam: gaspachót ittam, paellát ettem, majd Estrella sörrel fejeztem be. Elégedett voltam a helyzettel. Még vacsorára is jutott egy kis sajt, szilva és a gaspacho maradéka. Elkészítettem a következő napokra a szendvicsemet is, hogy erre már ne kelljen költeni, hiszen ma annak ellenére sokat költöttem, hogy nem is étteremben kajáztam.
Ebéd és egy kis pihenés után sétáltam egyet a városkában, felmértem, hogy merre kell másnap elindulni. Elsétáltam a temetőhöz is, nagyon helyes volt. Találkoztam egy magyar házaspárral, a férfi 80 éves volt, a feleség 70 körül és azt mondták, hogy ez már a 3. caminójuk és ahogy hazaérnek, rögtön elkezdik tervezgetni a következőt. Én ezt el se tudtam képzelni magamról, hogy újra útra keljek és gyalogoljak.
Közben már a hazafelé utamra gondolva, ráírtam egy Párizsban élő volt tanítványomra, hogy szerinte érdemes-e a két gépem közötti időben (4 óra!) kimenni a városba. Azt írta, hogy szerinte nem, mert drága is, kb. 20 euró oda és ugyanennyi vissza a reptérre a jegy az R.E.R.-re és időben is hosszú, ráadásul, hogy a bármi gikszer adódik, akkor nagy gáz lenne. Így lemondtam róla, hogy az idén közelebbről is lássam kedvenc városomat, ne csak a levegőből.
Szintkülönbséges térkép és pecsét:
Forrás: Cordula Rabe: Szent Jakab-zarándokút - Rother Túrakalauz, 2011.
A mai rézkarc témája a több mint 100 éves gesztenyefa, illetve a törzsére ráfestett nagy sárga nyíl lett. A címe: Jel a százéves gesztenyefán
Reggel 6-kor az Ave Maria volt a meglepetés, az ébresztő zene. Az összekészülés után én igyekezetem máris elindulni, de nem tudtam, mert a kávémat csak egy 50 euróssal tudtam kifizetni, de nem tudtak visszaadni, így várni kellett. Csak fél 7 körül tudtam elindulni hegynek felé menet. Egyedül vágtam neki a hegynek, de már legalább világosodott.
Nyolc órakor La Fabán (4,8 km) pihentem meg, ahol pici-picike bar előtt a fém székekre lehetett kiülni. Elég hűvös volt még, bár én ki voltam melegedve, de a székek igen hidegek voltak, ezért rátettem a kalapom az egyikre, amelyikre ráültem.
Itt találkoztam egy olasz nővel, aki Bresciaból jött és művész. Nevet és elérhetőséget cseréltünk, de túl sokat nem beszéltünk, mert ő alig tudott angolul. Még maradtam volna egy kicsit, mikor Marjo is felért idáig. Gondoltam mehetnénk együtt, ezért gyorsan összekaptam magam és vele tartottam. Csak a következő falunál jutott eszembe, hogy ott hagytam a sapkámat a széken! Ez volt a második tárgy, amit elhagytam az úton idáig (toll, kalap). Abban reménykedtem, hogy ha Laura (az olasz nő) észreveszi, hátha utánam hozza. A következő helyen, La Lagunán utol is ért bennünket, ahogy éppen a narancslevüket iszogattuk pihenés közben, de nem hozta magával a kalapomat.
Innen nem messze, a hegy tetején (kb. 1375 m) volt már a galíciai határ, ahová 3/4 10-re értünk fel. Ott a nagy határkőnél készítettünk néhány képet egymásról Marjóval. Innen nagyon szép volt a kilátás. Néhány biciklis is elhúzott mellettünk.
O Cebreiroba (4,6 km) együtt is érkeztünk, Ez a település arról híres, hogy szépen megmaradtak a kelta típusú köralakú házak és az itteni lelkész, Elias Valina volt az, aki újraélesztette a Szent Jakab zarándokutat az 1980-as években. Itt van eltemetve a templomban. Ebben a skanzenszerű hegyi faluba feljárnak más turisták is, nemcsak a zarándokok fordulnak meg itt. Sok étterem, emléktárgy bolt van a kis tőtéren. Én itt tovább időztem és azt hiszem, Marjo azért is indult el előbb, mert nem akart az angol anyuka és lány párossal tovább együtt lenni, akikkel együtt aludtunk Ruitelanban. Ittam egy pohár sört és szétnéztem az ajándékboltokban. A szokásos szuvenírok nem izgattak, de láttam olyan nagyon különleges ékszereket, a melyek abszolút az én ízlésem szerintiek voltak. De itt nem akartam sokat költeni, inkább elkértem a készítő nevét. Vehettem volna 10 euróért kalapot is, de abban reménykedtem, hogy ezen a galíciai szakaszon, a hátralévő 10 napban, nem lesz olyan erős a napsütés és kicsit sokallottam az árát is. Egyelőre a fejpántomat kötöttem fel. Ha nagyon meleg lesz, akkor viszont muszáj lesz majd vennem egyet. Írtam a lengyel házaspárnak, hogy La fabán hagytam a kalapon, de ők mégse jutottak el odáig, ahogy tervezték, mert Agatanak fájt a lába.
Úgy 11 óra körül indultam el lefelé. Szép messzire lehetett ellátni. Kicsit lentebb, Lineresben picit megpihentem és megnéztem a templomot, meg körülötte a temetőt. Linares után egy újabb emelkedő tetején (1270 m) egy zarándokemlékmű állt. Mivel itt nem volt árnyék és nagyon meleg volt, nem időztem tovább. Itt láttam 3 igen fiatal srácot, akik közül az egyik strandpapucsban volt. Biztos feltörte a lábát a cipő.
Hospital da Condesát néztük ki Marjóval az aznapi szálláshelynek. Itt egy 2010-ben nyílt önkormányzati szállás volt, ezek voltak a legolcsóbban általában. 2010 szent év volt, azaz vasárnapra esett július 25-én Jakab napja. Ilyenkor megtöbbszöröződik a zarándokok száma, ezért erre az évre sok új szállást avattak. Ez is ilyen volt. Szép és új volt, de a konyhában semmilyen eszközt sem találtunk. Így mondjuk nehéz főzni! Csak nem gondolják, hogy a zarándokok magukkal cipelik a serpenyőt? Egy órakor nyitott, és az elsők között voltunk Marjóval, így mindketten alsó ágyat választottunk. Estére aztán be is telt az albergue. Zuhanyzás és mosás után nekivágtam a 42 lakosú falucskának, hogy valami kajázási lehetőséget nézzek. Itt nem volt net és wifi, se szerencsére volt egy étterem, ahol tudtam zarándokmenüt enni. A desszertnek adott Santiago tortát eltettem holnapra reggelire, mert boltot nem találtam. A falak viszont tele voltak festményekkel!
Ebéd után megnéztem, merre kell másnap továbbmennem, majd vissza indultam a szállásra. Útközben találkoztam a dán csajszival és az ír fiúval. Aztán amikor már éppen a szállás előtt voltam a földön megláttam egy zarándokútlevelet. Enélkül nem lehet igénybe venni a kedvezményes szállásokat. Megnéztem és a dán lány neve volt benne. Gyorsan utánuk mentem, ott voltak még az bárban. Kérdeztem tőle, nem hiányzik-e valamije? Azt mondta, nem. Aztán, amikor megmutattam neki a credencialját, nagyon hálás volt. Mára megvolt a napi jó cselekedetem!
A szálláson meg majdnem én hagytam el az útlevelemet, Marjo szólt rám, hogy az ágy alatt van. Ha nem szól, biztos otthagyom!
Szintkülönbséges térkép és pecsét:
Forrás: Cordula Rabe: Szent Jakab-zarándokút - Rother Túrakalauz, 2011.
A napi grafika egy lábszelfis fotó alapján készült el, amit La fabán fotóztam reggelizés közben: Reggeli La Fabán:
Egy kanadai házaspárral és Klárival indultam reggel 1/4 7-kor a sötétben, mikor kinyitották az Ave Fénix kapuit. Elég gyors tempót diktáltak, nem mertem közben megállni fotózni sem, mert féltem, hogy nem érem őket utol, márpedig sötétben és hegyes terepen nem akartam magam menni.
Az első adandó helyen, Pereje (5,3 km) megkávéztunk és megreggeliztünk. A kanadaiaktól elköszöntem, de Klári még velem tartott egy darabig. És közben folyamatosan beszélt és beszélt. Úgy jött el otthonról, hogy nem mondta meg a családjának, hogy hová megy és mikor jön haza. Én képtelen lennék erre, nem tudnék titkolózni.
A következő pihenő után Klárinak is mondtam, hogy menjek csak nyugodtan gyorsabban és hagyjon itt, én nem sietek annyira. Tehát Trabadelótól (4,7 km) ismét egyedül gyalogoltam.
Volt néhány templom útközben, de igazából szinte semmi nevezetesség nem akadt. Talán a táj volt az egyetlen látványosság a köddel és a meglepetésszerűen időnként előbukkanó autópályával. Végig az autóút mellett haladt a gyalogút, de túl nagy forgalom nem volt szerencsére. Lett volna egy alternatív út is, ami elkerülte volna a műutat, de egy kicsit hosszabb és sokkal meredekebb lett volna. Hát, nem ezt választottam.
A 25 lakosú Ruitelant néztem ki aznapra szálláshelynek, de itt boltot nem jelzett a könyvem és a telefonos applikáció, ezért az eggyel előtte lévő településen, Vega de Valcarcében (6,8 km) vásároltam be, de nem vettem csak egy gaspachót és egy kis gyümölcsöt, mert kenyerem és tonhalam még volt.
Ruitelenba (2,4 km) már fél 12-kor megérkeztem, de csak fél 1-kor nyitott az albergue és már ott ült a nyitásra várva az a finn csaj, akivel már tegnapelőtt Molinasecában találkoztam. Ő tehát Marjo, aki Helsinkiben él és újságíró. Többször el-elkerültük egymást az úton és megbeszéltük, hogy itt fogunk megszállni. Ő is nagyjából 20 km-t megy naponta. Várakozás közben beszélgettünk és megmutatta a lábát. Ki kellett vágnia a bakancsát a kis lábujjánál, mert annyira kikészítette. Elég durva volt.
Mikor kinyitott a szállás, akkor azzal szembesültem, hogy a két fickó, akik üzemeltették, egy eléggé spiritualista helyet hoztak itt létre. Mivel nem volt a környéken se bolt, se bár és olyan közösségi szellem uralkodott és is kértem vacsorát. Ebédre megettem minden kajámat, majd holnap a hegy után az első adandó alkalommal vásárolnom kell.
Az útikönyvet nézegetve láttam, hogy holnap lesz egy nehéz hegy, amelytől tartok egy kicsit, de majdcsak túl leszek ezen is.
Délután lapozgattam a vendégkönyvet és megtaláltam egy volt tanítványomnak a júniusi beírását. Lefotóztam és átküldtem neki facebookon. Szerencsére itt van wifi és töltési lehetőség, ki is használom.
A vacsora 8-kor kezdődött és nagyon kedélyes volt, addigra többen lettünk. A szobánkba megérkezett még egy dán csaj (én úgy 4 napja láttam őt először Rabanel del Caminóban), aki Marjóval már jóban volt. Rajta kívül egy angol fiatal lány jött még az anyukájával, akik tele voltak ágypoloska csípéssel. Visszatérve a vacsorára, volt leves, saláta és corbonarás spagetti. Többfajta desszertből lehetett választani, én pudingot kértem.
Reggelre meglepetéses zenész ébresztőt ígértek és reggelit.
Délután írtam Petrának, hogy küldje el nekem a lengyel házaspár telefonszámát, amelyről egyszer írtam neki. Miután elküldte írtam egy sms-t Agatának és Gregorynak. Visszaírtak, majdnem egynapi szakasszak mögöttem járnak, de nagyon örültek, hogy hallottak rólam és remélik (én is), hogy még összefutunk valahol!
Szintkülönbséges térkép és pecsét:
Forrás: Cordula Rabe: Szent Jakab-zarándokút - Rother Túrakalauz, 2011.
A rézkarcok is a magasban, a völgyet átívelő autópálya látványa ihlette, amely alatt ott a kis fehér hát, amely az albergue volt.
Hat előtt 5 perccel keltem és addigra már nagyon sokan elindultak, főleg a kerékpárosok. Két olasz fickót kértem meg, hogy hadd menjek velük, míg sötét van, de miután kivilágosodott magukra hagytam őket, hiszen ők gyorsabban tudtak haladni, mint én. Elég hosszú unalmas szakasz volt ez a reggeli rész.
Ezután leültem a gyönyörű fogadótérben az asztalhoz és egy spanyol lakomát csaptam: gaspachót ittam, paellát ettem, majd Estrella sörrel fejeztem be. Elégedett voltam a helyzettel. Még vacsorára is jutott egy kis sajt, szilva és a gaspacho maradéka. Elkészítettem a következő napokra a szendvicsemet is, hogy erre már ne kelljen költeni, hiszen ma annak ellenére sokat költöttem, hogy nem is étteremben kajáztam.
Közben már a hazafelé utamra gondolva, ráírtam egy Párizsban élő volt tanítványomra, hogy szerinte érdemes-e a két gépem közötti időben (4 óra!) kimenni a városba. Azt írta, hogy szerinte nem, mert drága is, kb. 20 euró oda és ugyanennyi vissza a reptérre a jegy az R.E.R.-re és időben is hosszú, ráadásul, hogy a bármi gikszer adódik, akkor nagy gáz lenne. Így lemondtam róla, hogy az idén közelebbről is lássam kedvenc városomat, ne csak a levegőből.
A mai rézkarc témája a több mint 100 éves gesztenyefa, illetve a törzsére ráfestett nagy sárga nyíl lett. A címe: Jel a százéves gesztenyefán
