Reggel is elég lett volna 6-kor kelnünk, de felzavartak a koránindulók ismét. Jóval előtt felébredtünk, megint sötétben indultunk el a sötét erdőbe, aztán nagy nehezen kivilágosodott. Az első megállónál viszont el kezdett esni az eső.
Megkerültük a santiagói repülőteret és egy San Marcos nevű büfébe betértünk. Én most először az úton úgy gondoltam, hogy valami erősebbet kell innom a sörnél. Ha már ennyire eláztam kívülről, akkor belülről is... A pultusfiútól "spanyol brandyt" kértem, mert nem jutott eszembe az orujo neve. Miután tisztáztuk, hogy mire gondolok, kikérte magának, hogy az orujo nem spanyol, hanem galíciai. Marjo lefotózott a telefonommal, ezt aztán megosztottam a facebookon, és rögtön hatalmas aktvitást váltott ki az otthoniakból, sőt Lídia is hozzá szólt, azt írta ez az én "gázolajom" most.
Monte do Gozon egy 500 férőhelyes hatalmas zarándokszállás van, amit II. János Pál pápa látogatásakor adták át. Olyan elhagyatott volt minden, hogy kétségem támadt, hogy délután 1-kor ki fog-e nyitni itt bármi is? A két óra várakozás alatt aztán egyre többen lettünk, és próbáltunk az eresz alatt fedezéket találni az időnként újra elinduló eső elől. Ezalatt az idő alatt teljesen átfáztam, levetettem a vizes pulóverem és a törölközőmbe burkolóztam. A bakancsot is levettem és így alulról is fáztam.
Mikor végre kinyitott a szállás és becsekkoltam, a zuhanyzás után, nem mostam, de megpróbáltam kiteregetni a szobában a vizes pulóverem. A szobában 3 spanyol kerékpáros van, egy kanadai francia nőci, és 2 francia. Megkérdeztem a francia fickót, honnan jött? Azt mondta Toulouse mellől, Carcassonból. Felcsillant a szemem, hiszen 24 éve ott is jártam Péterrel és Zolival, ott ittuk úgy a muscatot, mintha rendes bor lenne, kissé a fejünk be is szállt. Kate, a kanadai csajszi nem tudta, mi az a muscat, Alain elmagyarázta neki: egy fehér aperitif. Akkor is hogy el voltunk fáradva, pedig nem is gyalogoltunk. De az, hogy egy hónapig állandóan csak mész és mész tovább, elég fárasztó tud lenni. Lelkileg is nehéz volt, akkor voltam először ennyi időt távol otthonról. Aztán meg egy csomó ideig azokból az élményekből éltünk, amit ott és akkor átéltünk! Most kíváncsi vagyok, hogy ebből a másfél hónapból majd mit profitálok. Jelenleg azt érzem, hogy nem lettem más ember, de megerősített. Sokáig cipeltem magammal az "egykeségem", illetve az ebből fakadó tulajdonságaimat. Szerintem, most végleg letettem! A másik terhem, az első generációs értelmiségi terhe volt. Állandóan azt éreztem, hogy bizonyítanom kell, többet kell letennem az asztalra, mint másoknak, akik értelmiségi családból származnak. Most, hogy itt vagyok a camino vége előtt 5 km-re, végre azt érzem, hogy nem kell többet bizonyítanom másiknak és magamnak sem! Innentől bármit kibírok!
Amiről az út elején írtam, hogy szeretném a jelent élvezni és nem a jövőn őrlődni, arról most azt gondolom, hogy megtanultam a pillanatot élvezni, de az, hogy én képes vagyok előre látni, gondolkodni, az meg egy jó tulajdonság, amennyiben nemcsak az aggodalom köti le a jövővel kapcsolatos gondolataimat. Jobban elfogadom azt, ami van, ami adódik. Nem kell mindig minden pontosan előre kiszámítani. Majd lesz valahogy. Van annyi rutinom már, hogy megoldom a problémáimat. A másik tanulsága az útnak az, hogy rájöttem, mennyire fontos a család! Az iskola alig jutott eszembe, de a család folyton és ezt nem gondoltam volna, hogy a család hiányai ilyen erővel fog rám törni, hiszem nem voltam soha egy otthonülő tyúkanyó.
Ezeken gondolkodtam, mikor lementem a központi térre. Ott volt egy önkiszolgáló étterem, ott megebédeltem, de aztán átmentem a kávézóba, mert ott volt wifi. Mindeközben elvonultak a felhők és gyönyörűen kisütött a nap. Visszamentem a pápai emlékműhöz (elég tankszerű) és ahhoz a San Marcos kápolnához, ahol délelőtt elváltam Marjótól. Akkor olyan köd volt, hogy semmi sem lehetett látni ezekből. Egy spanyol fiú mutogatta ott a dombtetőről, hogy a fák között hol látszik a katedrális tornya. Mintha láttam volna én is valamit.
És most, hogy szépen süt a nap, boldog vagyok, és örülök, hogy nem menetem ma tovább, és holnap majd szép időben és nem esőben fogom meglátni majd közelről a katedrálist, gyaloglásom végállomását. Utána már csak turista leszek, hátizsák nélkül és szandálban! Azon is gondolkodtam, hogy már holnap se húznék bakancsot, de lesz egy meredekebb rész, meg ha nem veszem fel, akkor cipelni kell.Szintkülönbséges térkép és pecsét:
Forrás: Cordula Rabe: Szent Jakab-zarándokút - Rother Túrakalauz, 2011.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése