Sarriából is együtt indultunk reggel 6-kor, majd Barbadeloban (4,1 km) egy igazán művészies kávézóban pihentünk meg először, de még reggelihez korán volt. Itt már világosodott és a tájban feltűnt egyrészt a lábakon álló autópálya, másrészt az egyre több kőlábakon álló magtár. 
A következő településnél, Peruscallonál (4,7 km) én lemaradtam és megreggeliztem, míg Marjo tovább ment. A reggelimet viszont majdnem kinézte a számból egy kutyus.
Nemsokkal ezután következett a camino egyik újabb kultikus pontja a 100 km-es kilométerkő, ami igazából azt jelenti, hogy 105 km van hátra, hiszen a santiagói repülőtér pont az útra épült rá, ez plusz 5 km-t jelent a középkori úthoz képest.
Ferreiros (4,4 km) előtt egy strucc farmot is láttam, kissé tájidegen volt. Viszont a ferreirosi templom egyáltalán nem volt tájidegen, igenis szépen beleillett az eddigi gyönyörűséges román templomok sorába!
11 órakor pillantottam meg először a távolban Portomarín városát, de előtte még egyszer megpihentem egy adományozós helyen, aminek talán Vilachá (6,9 km) volt a neve.
Dél után egy kicsivel átkeltem a hídon és beértem Portomarínba (2,4 km). Ez egy borzasztóan érdekes város, ugyanis az 1960 -as években a duzzasztó miatt a régi város elöntötte volna a víz, ezért magasabbra költöztették az egész várost, házakkal, templommal együtt! Mikor a hídon átértem, fel kellett a lépcsőn caplatni. A kilátás szép volt, de nem esett jól! Útba esett egy bolt, bevásároltam, gondoltam, csak nem kell már olyan sokat gyalogolni a szállásig. Most nem beszéltük meg Marjóval, hogy melyik alberguet választjuk, mert azt hittük, még találkozunk, mielőtt beérnénk, de én nagyon lassú voltam, hiába vár Marjó néhány pihenőnél. Ezért egykedvűen mendegéltem az önkormányzati szállás felé, mikor egy hotelnek tűnő épület teraszáról Marjo integetett. Kiderült, hogy ez is albergue, és nem is olyan drága. Nagyon megörültem!
A gyors zuhanyzás, mosás, teregetés után úgy gondoltam, hogy kipróbálom a pulpo gallegót, azaz a galíciai polipot. Marjo nem volt még éhes, nem tartott velem. Én besétáltam a főtérre, kívülről szemrevételeztem a templomot (Iglésia de San Nicolás, 12. sz.) és megnéztem mikor fog kinyitni a szieszta után. Kerestem a főtéren egy éttermet és rendeltem egy pulpót. Kihozták egy kis cserép edényben csak úgy semmi nélkül. Kértem hozzá kenyeret, mert láttam, hogy nem fogok vele másként jóllakni, meg az se biztos , hogy le bírom nyelni kenyér nélkül a polipot. Olyan volt a polip, mint az abált szalonna, az sós, paprikás lében volt megfőzve, semmi extra nem volt benne.
Ebéd után egy kicsit még nézelődtem. Az egyik parkban egy óriás orujo (szőlőszemből főzött szeszesital) főző edény állt. Ez olyan, mintha otthon egy pálinka lepárló kapna emlékművel egy köztéren! Három körül visszamentem a szállásra, pihentem, majd 5 órakor nekiindultam újra a nézelődésnek. Erős szél fújt a városban, ahol árnyék volt ott szinte fáztam, muszáj volt pulóvert venni.
Mikor visszamentem a templomhoz, belül is szétnéztem. Ugyanaz volt a kőfaragó mester, aki a santiagói katedrális kapuját is faragta. Félelmetes lények népesítették be a bélletes kapuzatot. Egy francia fickó megkért , hogy készítsek egy fotót róla, majd felajánlotta, hogy ő is csinál egyet rólam a templom előtt. Közben megjelent Marjo is, így elkészült az első közös fotónk!Elsétáltunk a szállásunk előtti parkba és készítettem néhány fotót a magasban lévő medencéről és focipályáról. Ilyet még nem láttam soha!
Aztán nyugovóra tértünk, és kellett a hálózsák mellé egy takaró is éjszakára. Aztán az éjszaka összecsipkedtek engem is valamik, a karomon voltak csípések.
Szintkülönbséges térkép és pecsét:
Forrás: Cordula Rabe: Szent Jakab-zarándokút - Rother Túrakalauz, 2011.
A templom egyik szörnyalakja lett a mai rézkarcom témája. A címe Portomaríni szörny lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése